*Sheila szemszöge*
A hiszti kivágására senki se számított.
Soma megkérte az állítólagos szüleim,hogy had beszéljen velem négyszemközt.
-Pár perc és jön a sulibusz, szedd össze magad.-hümmögte
-Sulibusz?-hüledeztem
-Igen a sulibusz, átlag 17 éves csaj vagy akinek iskolában a helye. Most pedig dobj fel egy gyors sminket és ne hívj Samunak, se Somának és semmilyen S betűs névre ne keresztelj át. Gondoltam szólok mielőtt még hirtelen Sanyi leszek.-hadarta
-De én nem...-kezdtem menteni magam
-Kiképzett angyal vagyok ne feledd!- kacsintott és kiment a szobából.
Remek, bármikor furkálhat a gondolataimba.
-Mielőtt megijednél nem érdekel,hogy milyen dög unalmas dolgok fordulnak meg a fejedben, és siess mert itt a busz!-nézett vissza
Remek mehetek iskolába.
A hajam gyorsan eligazítottam és futó léptekkel rohantam a ház előtt parkoló sárga járműhöz.
Ülőhely nem volt, zsúfolásig tömve volt az egész. Senki se vette észre érkezésünket.. Scott félrelökött és a hátul ülőkhöz sietett.
-Hé Sheila!-szólt halkan egy hang
Oldalra kaptam a fejem.
-Ugye te vagy Sheila?-nézett rám a fekete keretes szemüvege mögül egy zöld szempár.
-Igen-mondtam artikulátlanul
-Ide ülsz?-mosolygott
Vadul bólogattam,majd mellé huppantam.
-Amber vagyok, osztályelső, és suliújság szerkesztő, valamint az énekkar tagja is vagyok.
Tényleg nem akarsz csatlakozni valahova? Szívesen fogadja mindenki az újoncokat-hadarta
-Azt hiszem, előbb megpróbálok hozzászokni az új sulihoz-haboztam
-Igen persze, bocsi csak pörgök. Tényleg bocsi-csúszott közel hozzám. Sőt már majdnem az ölembe ült.
-Amúgy honnan is jöttél?-tette fel a kérdést pár másodperc csend után
-Ömm magántanuló voltam.
-Tényleg?-kerekedtek ki a szemei
-Igen-helyeseltem
-És miért iratkoztál be az utolsó előtti tanítási napon?-hüledezett
-Azt én is szeretném tudni-motyogtam
Ezzel be is fejeződött a kommunikáció.
Az busz hirtelen megállt és az ajtó kicsapódott. Mintha bűzbomba robbant volna, olyan gyorsan hagyta el mindenki a 'tett' színhelyét.
Egy óriási épület tárult elém. Előtte sok fával,bokrokkal és életvidám diákokkal.
Álmélkodásom egy magas alak zavarta meg.
-Üdvözlöm, Tristan Blue vagyok, az intézmény igazgatója, bizonyára maga az egyik új diák.
-Örvendek Diana Knöwich vagyok.-nyújtottam a kezem
Az igazgató teljesen lesápadt.
-Úgy értette Sheila Smith- próbálta menteni a bakit Scott
-Oohó értem mire megy ki ez az egész!-kiáltott fel.
-Igen?-kérdeztük egyszerre
-Valaki hallott már a Wall Gimnázium drámaszakköréről.
A szívemben szinte kőomlás volt. Nagyon megkönnyebbültem. Ez meleg volt.
-De előbb talán ismerd meg az osztály-kacsintott,majd befelé invitált.
Az aulában egy óriási szobor volt, valami harcosról. Egy kis márványtábla díszítette.
A felszabadítónk Gustav Wall.A szemeim szinte kidülledtek, majd újra ránéztem a szoborra.
Ő volt, ő volt az az ember aki berontott a családi ebédünkre azon az ominózus napon.
Könnyek szöktek a szemembe.
Ez nem lehet igaz!
-Nem én nem járok ide!-fordultam vissza
Az öltönyösnek a homlokáig szaladt a szemöldöke.
Scott pedig, valamit magyarázott, és félrehúzott.
-Már megint mi van?-fürkészett
-A szobor-szipogtam
-Igen ott egy szobor mi van vele?
-Ő rontott be azon az ebéden
-A szobor?-értetlenkedett
-Nem-mély lélegzetet vettem-a személy akit ábrázol, aki lemészárolta a családom vele együtt engem is ha...-kezdtem magyarázkodni de meg akadt a szemem egy középmagas srácon aki szintén a tárgyat méregette.
-Ismered-rohantam le
-Ki ne ismerné?-vágta rá tök természetesen.
-Öm én sajnálom-motgyogtam
-Mit lúzerkém?-azzal röhögve tovább sétált.
-Mehetünk végre-lépett hozzánk a morcos Mr.Blue
-Igen-sóhajtottam.
A terembe érve minden szem ránk szegeződött, legszívesebben kiugrottam volna az ajtóval szembe lévő ablakon.
-Sziasztok Sheila vagyok-mondtam ki a mondatot, ami furcsán hangzott a számból. Lehetne ez egy korszak vége, de nem. Ez egy teljesen új élet kezdete,amibe fogalmam sincs,hogy csöppentem. El kell fogadnom,ha ezt írták meg a nagykönyvbe. (Hozzátenném elég érdekes fantáziája volt az illetőnek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése