*Sheila szemszöge*
A hiszti kivágására senki se számított.
Soma megkérte az állítólagos szüleim,hogy had beszéljen velem négyszemközt.
-Pár perc és jön a sulibusz, szedd össze magad.-hümmögte
-Sulibusz?-hüledeztem
-Igen a sulibusz, átlag 17 éves csaj vagy akinek iskolában a helye. Most pedig dobj fel egy gyors sminket és ne hívj Samunak, se Somának és semmilyen S betűs névre ne keresztelj át. Gondoltam szólok mielőtt még hirtelen Sanyi leszek.-hadarta
-De én nem...-kezdtem menteni magam
-Kiképzett angyal vagyok ne feledd!- kacsintott és kiment a szobából.
Remek, bármikor furkálhat a gondolataimba.
-Mielőtt megijednél nem érdekel,hogy milyen dög unalmas dolgok fordulnak meg a fejedben, és siess mert itt a busz!-nézett vissza
Remek mehetek iskolába.
A hajam gyorsan eligazítottam és futó léptekkel rohantam a ház előtt parkoló sárga járműhöz.
Ülőhely nem volt, zsúfolásig tömve volt az egész. Senki se vette észre érkezésünket.. Scott félrelökött és a hátul ülőkhöz sietett.
-Hé Sheila!-szólt halkan egy hang
Oldalra kaptam a fejem.
-Ugye te vagy Sheila?-nézett rám a fekete keretes szemüvege mögül egy zöld szempár.
-Igen-mondtam artikulátlanul
-Ide ülsz?-mosolygott
Vadul bólogattam,majd mellé huppantam.
-Amber vagyok, osztályelső, és suliújság szerkesztő, valamint az énekkar tagja is vagyok.
Tényleg nem akarsz csatlakozni valahova? Szívesen fogadja mindenki az újoncokat-hadarta
-Azt hiszem, előbb megpróbálok hozzászokni az új sulihoz-haboztam
-Igen persze, bocsi csak pörgök. Tényleg bocsi-csúszott közel hozzám. Sőt már majdnem az ölembe ült.
-Amúgy honnan is jöttél?-tette fel a kérdést pár másodperc csend után
-Ömm magántanuló voltam.
-Tényleg?-kerekedtek ki a szemei
-Igen-helyeseltem
-És miért iratkoztál be az utolsó előtti tanítási napon?-hüledezett
-Azt én is szeretném tudni-motyogtam
Ezzel be is fejeződött a kommunikáció.
Az busz hirtelen megállt és az ajtó kicsapódott. Mintha bűzbomba robbant volna, olyan gyorsan hagyta el mindenki a 'tett' színhelyét.
Egy óriási épület tárult elém. Előtte sok fával,bokrokkal és életvidám diákokkal.
Álmélkodásom egy magas alak zavarta meg.
-Üdvözlöm, Tristan Blue vagyok, az intézmény igazgatója, bizonyára maga az egyik új diák.
-Örvendek Diana Knöwich vagyok.-nyújtottam a kezem
Az igazgató teljesen lesápadt.
-Úgy értette Sheila Smith- próbálta menteni a bakit Scott
-Oohó értem mire megy ki ez az egész!-kiáltott fel.
-Igen?-kérdeztük egyszerre
-Valaki hallott már a Wall Gimnázium drámaszakköréről.
A szívemben szinte kőomlás volt. Nagyon megkönnyebbültem. Ez meleg volt.
-De előbb talán ismerd meg az osztály-kacsintott,majd befelé invitált.
Az aulában egy óriási szobor volt, valami harcosról. Egy kis márványtábla díszítette.
A felszabadítónk Gustav Wall.
A szemeim szinte kidülledtek, majd újra ránéztem a szoborra.
Ő volt, ő volt az az ember aki berontott a családi ebédünkre azon az ominózus napon.
Könnyek szöktek a szemembe.
Ez nem lehet igaz!
-Nem én nem járok ide!-fordultam vissza
Az öltönyösnek a homlokáig szaladt a szemöldöke.
Scott pedig, valamit magyarázott, és félrehúzott.
-Már megint mi van?-fürkészett
-A szobor-szipogtam
-Igen ott egy szobor mi van vele?
-Ő rontott be azon az ebéden
-A szobor?-értetlenkedett
-Nem-mély lélegzetet vettem-a személy akit ábrázol, aki lemészárolta a családom vele együtt engem is ha...-kezdtem magyarázkodni de meg akadt a szemem egy középmagas srácon aki szintén a tárgyat méregette.
-Ismered-rohantam le
-Ki ne ismerné?-vágta rá tök természetesen.
-Öm én sajnálom-motgyogtam
-Mit lúzerkém?-azzal röhögve tovább sétált.
-Mehetünk végre-lépett hozzánk a morcos Mr.Blue
-Igen-sóhajtottam.
A terembe érve minden szem ránk szegeződött, legszívesebben kiugrottam volna az ajtóval szembe lévő ablakon.
-Sziasztok Sheila vagyok-mondtam ki a mondatot, ami furcsán hangzott a számból. Lehetne ez egy korszak vége, de nem. Ez egy teljesen új élet kezdete,amibe fogalmam sincs,hogy csöppentem. El kell fogadnom,ha ezt írták meg a nagykönyvbe. (Hozzátenném elég érdekes fantáziája volt az illetőnek.)
Halihó íme az első rész. Az iklet tökéletesen jön,csak nem tudom mind egy bejegyzésbe sűríteni. Remélem megértitek, de itt megtekinthető a trailer! Jó olvasást! :3
Egy szemhunyásnyit se aludtam Mégis,hogy történhetett?
Óvatosan felkeltem, és a kijárat után kezdtem kutatni.
-Nem igaz,itt egy rohadt ajtó sincs?-mormogtam
Ki se mondtam,de már egy üres folyosó padlóját koptattam. A vér megdermedt az ereimben.
Rohanni kezdtem mint az őrült, de bármerre néztem csak az üresség tátongott.
Hirtelen valami akadályba ütköztem, vagyis inkább valakibe.
-Eltévedtél szépségem?-kérdezte az idegen. Haja az égbe meredt, bő nadrágjából épp,hogy nem látszott ki az alsója.Mintha egy űrhajóból szalajtották volna.
-Ami azt illeti-kezdtem magyarázkodni.
-Samuel vagyok, mármint már Scott-vigyorgott
-Örvendek Scott-nyújtottam habozva a kezem egy kézcsókra.
-Újonc vagy mi?-lépett egy lépést hátra
Nem válaszoltam csak vadul bólogattam.
-Áá akkor te vagy az aki a tesóm lesz egy mérkőzés erejéig. Az elődöd Angelica a kiképzésnél hibázott így kizárták, de a te kiképzésedre már nincs idő.-magyarázta
-Milyen kiképzés?-nyitottam tágra a szemeim
-Nem mondta Alice?
-Ki az az Alice?
-Fekete ruhás nős szárnyakkal tudod-mondta miközben össze-vissza hadonászott a levegőben.
-Azt hiszem.-meredtem magam elé
Mielőtt bármelyikünk is újra szóra nyitotta volna a száját az imént emlegetett személy suhant elénk (csak úgy a semmiből)
-Látom kezded felfedezni a képességeid-lépett közelebb hozzám.-De ez kevés-súgta a fülembe. A hátam libabőrös lett, a frászt hozta rám.
-Liz ne ijeszd már be még jobban-karolt át Simon vagy Scott, mindegy belekeveredtem.
-Rendesen egymásra találtatok-dünnyögött-De miért is húznám ezt a drága időt-váltott témát- Jöjjön az első frázis-azzal csettintett egyet.
Kérdezősködni se tudtam Szoknyámat egy szorosan hozzám tapadó nadrág(?) és egy lenge póló váltotta fel. Az eredetileg derékig érő hajam már csak a vállam súrolta.
-Most pedig tűnés! Már várnak rátok!-és újra csettintett. Itt már tudtam,hogy valami rossz fog következni.
Minden elsötétült.
A következő pillanatban egy takaros szobában ébredtem, és egy középkorú nő fürkészett.
-Jó reggelt kedveském-mosolygott megállás nélkül
-Hol vagyok?-motyogtam
-Újra a Földön-húzta le rólam a takarót-O milyen vagyok-kapott a fejéhez-A nevem Loren, és bizonyára te vagy Sheila.
-Nem, nem itt valami tévedés történt.Én én Diana vagyok a trónörökös, egy napja még éltem a normális életem családdal meg minden. Nekem az úgy tökéletes volt-fakadtam ki. Az idegbaj teljesen hatalma alá kerített.Az eddig eltelt tizenhat és fél év alatt ilyet még nem tapasztaltam
-Shh kincsem, innen már mi vagyunk az új családod-próbált nyugtatni ami nem igazán sikerült neki.
-Fiúk gyertek ide.-kiáltott fel
Pár másodperc se telt el, és egy őszülő hajú férfi rohant eszeveszettül a szobába, oldalán pedig S... hagyjuk úgy se jegyzem meg.
-Szia kislányom-törölgette a szemét az állítólagos apám
-Cső hugi mi a pálya?-kérdezte Samu.Remek már ez is meghibbant.
Egyáltalán mi folyik itt? Kérem vissza a normális életem rögtön!
A történetem hetvennégy évvel ezelőtt-re nyúlik vissza.
Épp egy békés családi ebéden ültem szüleimmel és hét testvéremmel, mikor egy borzalmas robaj után a kastélyunk fala omladozni kezdett.
Kitört a pánik. Mindenki az épület elhagyására törekedett. Én is velük tartottam volna,ha egy kéz nem ránt az ellenkező irányba.
-Mit csinálsz?-kérdeztem, és próbáltam kihúzni magam a szorításából
-Bízz bennem-nézett a szemembe
Ebben a helyzetben nem volt időm ellenkezni inkább rohantam vele.
-Alva az alagút arra van!-rántottam ki a kezem, és néztem a menekülő szeretteim után
-Diana kérlek!-fordított maga elé-Meglátod minden jó lesz, csak tarts velem.-kérlelt
Nem szóltam semmit,teljesítettem a parancsát.
Az utcára kiérve nagy felfordulás fogadott. A városháza épülete romokban állt.
Megsebesült emberek mindenfelé.
-Kérem, segítsen az anyukám...-rángatta a szoknyám egy 10 év körüli fiú, akinek tiszta vér volt a karja.
Téptem egy darabot a ruhám széléből, és betekertem vele a sérülést.
Mielőtt bármit is szóltam volna, újabb puskadörej rázta meg a környéket.
-Nincs sok időnk mennyünk-húzott Alva
A harangokat félreverték, uralkodott a pánik. Minden felől sikolyok hallatszottak, és "Kitört a háború!" kiáltások.
-Hova? Még is hova?
-Meglátod csak bízz bennem!-azzal a karjába kapott és berohant a sűrű erdőbe
-Alva kérlek mond el!
-Nem tehetem, itt még a fának is füle van.-lihegett
Hirtelen egy egyenruhás ugrott elénk az egyik bokorból.
-Kezeket fel! Árulót átadni-mutatott felénk egy pisztollyal
-Soha!-kiáltotta a fiú.
Ez a mondat, még az újabb lövések után is visszhangzott a fejembe.
A földre hullottunk mindketten. Ránéztem a megmentőmre.
Utolsó erejével megfogta a kézfejem és örökre lehunyta a szemét.
Pár perc múlva már nem éreztem a sebet az oldalamban. Szinte megkönnyebbülés volt.
Azonban itt a történetemnek koránt sincs vége.
Magamhoz tértem.
A szemhéjaim nehezen nyíltak ki. Egy fehér teremben találtam magam, és egy ágyon feküdtem
-Alva! Alva!-ültem fel-Hol vagyok?
Hirtelen egy fekete ruhás nő termett mellettem, aki hangosan nevetett.
-Üdv a sötét angyalok közt szívem.-köszöntött
-De de, én meghaltam. Én...én...nem élhetek-forgattam a fejem
-Nem úgy tűnik-nézegette a körmét(?)
-Mégis mi történt?-ültem fel
Alaposan elvesztettem a fonalat.
-Sötét angyal lettél!-ripakodott rám
-Nem nem! Vissza akarok menni!-hisztériáztam
-Fogd fel! Nincs vissza út,ami volt elmúlt! Küldetésed van kiválasztott, ami itt pár perc ott lent évtizedek is lehetnek. Azok a mocskok megakadályozták az ember irtást, pedig mennyire élveztem-nevette el magát.
-A maga műve? Belegondolt,hogy mit tett?-kiabáltam
-Shh- hallgattatott el.-Évszázadok óta harcban állunk a fehér angyalokkal, míg ők a sok semmirekellő védelmezésére törekszenek addig mi megtisztítjuk a haszontalanoktól a földet.
Minden századik évben eljön a csata.
Leküldjük a kiválasztottakat, aki életben marad úr lesz. Nincs választásod Diana!-kiáltott
-Holnap indulsz. Most pedig aludj,mert hosszú út áll előtted!-utasított majd eltűnt.
